Szép későőszi délután volt. Volt még egy órám, de nem akaródzott visszamennem. Lementünk pár csoprttárssal cigizni az udvarra. Hülyültünk egy darabig, aztán a többiek hazamentek, de nekem még mindig nem volt kedvem elindulni.
Valami ott tartott.
Letelepedtem egy padra, s újra rágyújtottam. Végtelenül szabadnak éreztem magam a napfényben. Két lány leült a mellettem lévő padra.
- Egyszerűen nem értem- kezdte az egyik- múlt héten még színházba vitt és az előadás alatt végig fogta a kezem. Aztán haza kísért.Azt mondta szeret….
Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy ez volt az a valami, ami itt tartott.S ez a valami most kegyetlenül hatalmába fog keríteni, s addig nem szabadulhatom, míg mélyen a húsomba nem vájja karmait. Kicsit távolabb csúsztam tőlük, elfordítottam a fejem, de közben percről percre vesztettem el magam felett az uralmat. Minden más zaj megszűnt körülöttem, érzékszerveim legkisebb receptoraival is a beszélgetésre összpontosítottam.
Tudtam, hogy ha el is szánnám magamat arra, hogy felkeljek a padról, lábam úgyse engedelmeskedne nekem. Féltem túlságosan kiül az arcomra a kíváncsiság, ezért könyvet vettem elő, s úgy tettem, mint aki belemélyed az olvasásba. Igazából a saját szégyenérzetem csillapítása végett volt szükség erre a ceremóniára, mert a lányt annyira hatalmába kerítették indulatai, hogy láthatólag nem foglalkozott velem.
- Hogy hagyhatott csak így itt egy év után? Hogy ő már nem szeret… Hogy lehet hogy egy hete még szeretett? Vagy ott a színházban is hazudott volna, amikor a fülembe súgta, hogy szeret?
Itt már nem bírtam tovább színlelni,s feléjük fordultam. A lány tekintete a távolba révedt, de hangja meglepően határozott volt, elérzékenyülésnek nyoma sem volt benne. Mereven, kissé görnyedten ült.
A másik lány a tanácstalanok zavartságával mozgatta a fejét. Látszott rajta, hogy maga sem tudja mondjon valamit vagy inkább hallgasson .
- Nem, az nem lehet, hogy ilyen egyszerűen vége.-folytatta- Neki is éreznie kell, hogy ez köztünk több, mint…én az első pillanattól fogva éreztem..nem lehet, hogy ő ezt nem…Áh,ne haragudj, én most hazamegyek- fordult oda barátnőjéhez.
Mint a villám pattant fel a padról, s a következő percben már el is tűnt a fák mögött.
Barátnőjét szemmel láthatólag meglepte a hirtelen távozás. Pár percig bambán nézett utána, aztán ő is szedelőzködni kezdett.
A környező padok is elnéptelenedtek lassan. Nyugtalanító csönd támadt körülöttem. A nap se melegített már, de még láttam, ahogy felnéztem. Hirtelen fázni kezdtem. Félelmetesen magam voltam. Szabad voltam, s ez a szabadság- érzés ekkor töltött el elsőzör félelemmel.
Szandtner Veronika
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.