„A színész azért játszik mert, úgy érzi, hogy nem létezik eléggé:
A néző szintén azért jár színházba, hogy szabaduljon ettől az érzéstől
Louis Jouvet
Vagyis mi nézők azért járunk színházba, hogy érezzük létezésünk súlyát? Lehet, hogy ez így elsőre túlságosan filozofikusan hangzik, de ha belegondolunk egy-egy jó előadás valóban életre szóló élmény lehet. Egy előadástól sok mindent várhatunk: sok nevetést, elgondolkodtatást, szórakozást, vagy csak egyszerűen egy kellemes estét.
Számomra egy színházi előadásnak egészen különleges atmoszférája van. Amikor belépek a nézőtérre és meglátom a színpadot, leülök és máris megcsap ez a különös légkör, minden porcikámba érzem a feszült várakozást, hogy az nap mi fog történni, fókuszálok a színpadra és abból amit ott látok azt találgatom, hogy milyen is lesz az aznap este, próbálom megfogalmazni az érzéseimet, de ez általában nem nagyon sikerül, így hát előbb utóbb feladom. Aztán kialudnak a fények és elkezdődik az előadás.
(Apropó fények: nemrégiben voltam egy olyan előadáson, ahol végig világos volt, döbbenetes volt. Megfogalmazódott bennem, hogy a sötétség, amiben a néző ül, nagyon nagy biztonságot ad; kicsit olyan, mint egy takaró, ami alá el lehet bújni, és ki lehet kukucskálni alóla.) Kezdetben ahogy ülök a székemen és figyelem az eseményeket, rögtön el kezdem kérdezgetni magamat, hogy tetszik-e az előadás. A legkönnyebben mindig azt szoktam megállapítani, hogy a színészek játéka mennyire hiteles számomra, mennyire életszerű a beszédük, mennyire természetesek a mozdulataik. Aztán elkezdem figyelni a teret, ahol a darab játszódik, figyelem, hogy a díszlet milyen, milyen színekből és formákból áll hogyan illeszkedik az előadás szellemiségéhez. A történet eközben halad előre és én egyre jobban érzem, ahogy rám telepszik az érzés: színházban vagyok. Aztán egyszer csak szünet lesz, és ez a furcsa levegő, ami eddig körül vett egy pillanat alatt megszűnik, mindenki kimegy a nézőtérről.
A szünetben valahogy soha nem a darabról szoktam gondolkodni, ilyenkor ebből a szempontból olyan, mintha valamit átkapcsolnának az agyamba. A szünet elteltével aztán mindenki visszaül a helyére, és minden folytatódik onnan, ahol az előbb abbahagyták. Azt hiszem a második felvonás mindig rövidebb, mint az első nekem legalábbis általában sokkal gyorsabban eltelik. Vannak darabok, ahol a szünet egyszerűen csak egy cezúra a történetbe, de az is gyakran előfordul, hogy a két felvonás (vagy esetleg több) két jól elkülöníthető rész, más tempóval és más szellemiséggel. Aztán egyszer csak legördül a függöny és az előadásnak vége, mindenki tapsol, ami rögtön ki is zökkent az elmúlt órák hangulatából. Ez a taps sokféle lehet: lehet lelkes éljenzés, lehet unott mozdulatsor, vagy a kötelező előírások betartása. Olyan is van, hogy nem tapsolok, mert az előadás még teljesen él bennem, és nem tudok szabadulni a hatásától, sőt olyan előadáson is voltam már, ahol senki sem tapsolt, a nézők mozdulatlanul, döbbenten ültek a helyükön, teljes egyetértés volt abban, hogy tapsra itt semmi szükség, vágni lehetett a feszültséget.
Hát azt hiszem valahogy így járok én színházba…
Csizmás Kinga
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.