A karakterek jellemzése annyira árnyalt Szász filmjében, mintha egy alsó tagozatos színjátszó kör adott volna elő Csáth novellákat a tavaszi iskolai diáknapokon. Szász János vajon olvasott valaha Csáthot? Vagy csak megörült, hogy sikerült elegendő mennyiségű pénzt szereznie filmjére, meg beszerezni Bécsből a korhű kellékeket, és így megmutatni a kisrealizmusba peleposhadt magyar filmes kollégáknak, hogy hogyan kell egy igazán expresszív, igényesen kivitelezett látványvilágot felépíteni.
Érezni végig, hogy a rendező a két főszereplő viszonyára koncentrál a környezet és a mellékszereplők hiteles, pszichológiailag és dramaturgilag motivált ábrázolásának rovására. De sajnos Brenner doktor és a nem tudni milyen mentális betegségben szenvedő Gizella kapcsolata annyira siváran és közhelyesen ábrázolt, hogy nekem lettek lelki fájdalmaim tőle. Mert két ember viszonyának bemutatása is csak akkor lesz igazán hihető, életszerű és három dimenziós, ha közben látjuk őket másokkal történő interakciójukban, mivel csak úgy lehet igazán egy karakternek mélységet adni, ha folyamatosan újabb és újabb nézőpontokból árnyaljuk. Ehhez azonban az kell, hogy maguk a „nézőpontok”, azaz a különböző mellékszereplők is kiterjedéssel rendelkezzenek. És ha mindez megvan, akkor elkezdhetünk szövetet építeni a további filmnyelvi eszközökkel, és akkor talán előbukkan az a bizonyos dús szövet. Mert érzelmileg megérinteni csakis a háromdimenziós, életszerű karakterek tudnak, lenyűgözni, elkeseríteni, felbosszantani, meglepni, megijeszteni csakis az ’emberi’ tud. Ember pedig nincs kiterjedés nélkül. Szász filmjében nincsenek emberek. Csak lapos, emberszerű alakzatok. Jellemükről/jellemünkről valósat mutatni képtelen. Hiába expresszív a díszlet, hiába van expresszíven és elegánsan fényképezve, hiába a Dogma-filmekben zseniális alakítást nyújtó Ulrich Thomsen, és a pedomorf Kirsti Stuboe helyenként hiteles alakítása, ha Brenner doktorról mindössze annyi derül ki, hogy egy kiégett drogos író, Gizella végletekig feszített, az egyes beállításokban túl hosszan kitartott vergődései pedig éppen a kívánt hatás ellentétét éri el.
A filmnek ritmusa sincs, csak egy szétfolyó szenvelgés, mivel Szász nem érzi a hangsúlyokat, nem érzi, hogy egy-egy jelenetet meddig érdemes vagy kell mutatni, annyira örül, hogy ’szép’ díszletei és kellékei, meg tehetséges színészei vannak. Rajtuk időzik. Hogy mit miért mutat éppen akkor és ott és úgy, azt csak nagyon ritkán tudhatjuk meg. A motivációkat ’kifelejtették’ a forgatókönyvből, a filmből, meg a színészeknek adott instrukciókból is. Ám azt folyamatosan érezhetjük, ahogy Szász az állandó elérzékenyültség állapotában van saját magától. Amiért ilyen szép, mély, szenvedélyes és őrült dolgokat tud megmutatni.
„A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem.” Írta egyszer Márai. És jellemek nélkül semmi sem ment meg egy filmet. Írom ezt most én, hogy megnéztem az Ópiumot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.