Jövőre mindent másképp csinálok! Jövőre jó kislány leszek..jövőre…jövőre év eléjétől kezdve csak olvasok, mint egy kis angyal! Nem lesz kávézóban ücsörgés, meg barátnőkkel trécselés egész évben..Jaj, jövőre megváltozom ígérem, csak most segíts meg Istenem! Csak most ne bukjak meg!
Hányszor fogadkoztam így az elmúlt vizsgaidőszakban…S ennek ellenére biztosan tudom, hogy a következő szemesztert épp így fogom csinálni, mint ezt a mostanit. Egy kis színház, egy kis kirándulás vagy múzeum, s persze kávé, kávé, kávé…s mire észbe kapok, már megint ott lesz az év vége, s minden a fejemre omlik. Ilyen az ember. Vagy inkább a diák. Valahogy be kéne zárni egy palackba a vizsgaidőszakban átélt borzalmakat, s elővenni, amikor év közben olyan nyugodtan kávézgatok…
Mert a vizsgaidőszak két hónap horror!!! Főleg azoknak, akiknek három napjuk maradt rá, hogy felkészüljenek a nagy vizsgára. Kinn hét ágra süt a nap, te pedig veszed a kis cókmókod, bezárkózol a szobába és kiteríted magad elé a harminc könyved. Átlapozod őket, kb 5000 oldal. S most erre van három napod. Na igen, ilyenkor vered a fejed a falba, hogy ennek mért csak most álltál neki, és hogy hogyan nem érezhetted év közben ennek az anyagnak a súlyát!?
Már késő. Ha szerencséd van eljutsz a feléig és lesz valami fogalmad az egészről. Rosszabb esetben azonban már az első ötven oldalon elakadsz, mert olyan érthetetlen szakszavakat használ..
Én ilyenkor az első nap még tudok koncentrálni az anyagra, aztán valahogy magába szippant, elveszek benne…Nézem a sorokat és csak az jár a fejemben: „miért kellett annyit kávézóba mászkálni?” Igaz, a kávé most sem hagy cserben, ő az egyetlen társam ezekben a sanyarú időkben. Itt áll a könyvek mellett a jól megszokott csésze. A számhoz emelem, hörpintek belőle. Az ő ízéből merítek most is egy kis életerőt..
Eljön a „nagy nap”, s én ott gubbasztok török ülésben vizsgáztatóm irodája előtt a földön, kezemben a tételeket szorongatva. Az utolsó percekben még megpróbálom a fejembe tuszkolni a maradék 2000 oldalt. Nyílik az ajtó, széles mosollyal kisétál az előttem vizsgázó. Talán még van egy kis remény… Nagyot nyelek, felállok, s elindulok a terem felé. Közben pedig csak ezt motyogom magamban:” Jövőre mindent másképp csinálok….Csak még most az egyszer…..”
Szandtner Veronika
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.