Festeni akartam. Akvarellképet. Egy nyáron készült fotóról. Sokat ábrándoztam arról, hogy is kezdek majd neki, miként festem meg a rovinji kikötőt a tiszta kék ég alatt, a ragyogó napfényben, mert hol papírom nem volt, míg kedvem igen, hol időm nem, bár akadt papírom, s hol kedvem nem volt, mikor tengernyi időben fuldokoltam és papírjaim is rendre sorakoztak a mappámban. Mindig csak halogattam a dolgot, hagytam az inspirációt elsikkadni, elrepülni az éterben. Pedig akartam festeni, de nem ment. Csak álmodoztam.
Elképzeltem, hogyan húzom meg az első ecsetvonást, hogyan körvonalazom meg a témát halvány színekkel, hogyan issza be a vizet és a festéket a művészetre szomjazó, egyenetlen felszínű papír. Aztán az igazi színek jönnének: az ég kékje, a tenger vibráló türkize, a kicsiny lélekvesztők halvány kékes-szürkéje, lakkozott fehérje, a kikötőt szegélyező házak meleg földszínei. Képzeletem óvatos ecsetvonásokkal formálta meg a hajók törékeny testét, óvva őket, nehogy túl sok víz csurogjon rájuk, nehogy még elsüllyedjenek.
S a víz, az az élettel teli, békés, mégis kavargón nyugtalan víz újra szemem előtt hullámzott, mint akkor nyáron a kikötőben. A buzgó, vonagló hullámok tetején pedig táncolt, cikázott a nap sugara, fejemben immár apró sárga és szürkés festékpöttyök formájában. A tajték helyét körbefolyta a kék festék, meghagyva a papír eredeti fehérségét.
Lelkem mélyén láttam a színek harcát is: a fekete, mit csak keveset akartam használni, megsértődvén ezen el akart nyelni mindent, s mit egyszer már befogott, nem akarta ereszteni. Ekkor egy zsebkendő csücske mentette meg a többi színt, felitatva a gonoszt. A kék is néha rakoncátlankodott: belefolyva a sárgába zöldet szülve kavargott egy csepp vízben. A sárga ellentámadásba lendült, és olyannyira felül kerekedett a kéken, hogy az egész kép aranyló fényben úszott tőle.
Ideje lenne már megfesteni ezt a képet! Olyan szép lenne megvalósulva, matériába öntve, keretbe feszítve! Nem lenne rábízva a képzelet kénye-kedvére. Más is bámulhatná, nem csak én. Ugyanakkor a képzelet néha olyasmit teremt, ami megvalósítva elveszti varázsát, misztikumát. Talán ez a kép is azért nem akar megvalósulni, mert csak az álmokban és a tudattalanban szándékozik tisztán, romlatlanul, időtlenül létezni? Mert elvégre a papír is megsárgul egyszer…
Vessző Katalin
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.