Magyarul nem mondja...
Gülüszemű és kicsit csúnyácska, de semmiképp sem esetlen. Ez Egon. Az elvágyódó űrszerelmes, a zsebből előrángatható álmosképű tudós, a feltaláló, aki pikk-pakk összedob egy szuperszonikus űrjárgányt, egy igazán kedves szerethető lény, akit pár pillanat alatt megkedvelünk. És akinek persze van egy egészen rondácska, némileg túlsúlyos, pacaforma macskája.
Kettejük néma történetéről szól a legelső magyar háromdimenziós egész estés rajzfilm, Magyar Dániel és Magyar Ádám rendezésében. Az Egon és Döncit nem könnyű megítélni. Magyar spanyolviaszsága és gyönyörű képi világa okán mindenképp csodálatos eredmény, de első fecskeként még nagyon törékeny szárnyú. Az űrben kalamajkába keveredő, majd a Marson landoló páros minimális mennyiségűt beszél, s Magyar Elemér forgatókönyve pedig nem mindig képes fenntartani a néző figyelmét. A történet kezdetén igazi mesebeli tájat láthatunk, Egon otthonát, amit aztán pikk-pakk könnyedséggel porrá robbant sebtében összerakott űrrepülőjével. Innen tolódik át a világűr beutazására a hangsúly, az űrbéli jelenetek képi világa is lenyűgöző, ám az aprólékos, míves háttérben elsikkadnak a főszereplők, kiváltképp Dönci, a főbéna, aki kényszerleszállást kényszerít ki a Marson, és mintegy burleszk-alakként ténfereg folytonosan ide-oda. Egon pedig csak legyint.
Az Egon és Dönci véleményünk szerint remek kezdeményezés, ám kötés nélküli az egész anyag, mely így oldást sem szülhet. A filmen végigvonul egy filozofikus, elgondolkodtató többlet, mely kezdeményezésnek igen ígéretes, ennek kibontásával és tökéletesítésével a Magyarok akár klasszissá is válhatnak.
HD
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.