kul-túra

 

 

Zajra ébredtem, vagy csak a busz rázkódott, már nem tudom, de hirtelen tértem vissza az öntudatlanságból. Szemeim még álmosan néztek  az ég felé, mi kéken csillogott s a felhők kavalkádja ezüstös színben játszva kergetőzött a délutánban.

 

 

Az Amélie csodálatos élete című film jutott eszembe, amiben is a kis Amélie egyetlen barátjának, Bálna nevű aranyhalának elvesztése után, a vigasztalásul kapott fényképezőgéppel maci és nyúl alakú felhőket fotóz. Aztán eszembe jutott a gyerekkor, mikor mi is a felhőket bámultuk, mint Micimackóék, és mindenféle elképzelhető és eléggé elképzelhetetlen dolgot gondoltunk bele a formákba. S a felhők csak ballagtak, ballagtak az égen, mint nyáj a réteken, egészen addig, amíg a lenyugvó nap utolsó sugaraitól rózsaszínűvé nem váltak. Ilyen felhőket tél végén látni, én is rengetegszer ültem az ablaknál, nézve a kertek felett ellibbenő, mályvacukor, később lilába, majd szürkés színűbe hajló, hosszan csíkokra nyúló fellegeket.

 

Ekkor Dumbó, a kis árva elefánt meséje jutott eszembe. Abból is az a jelenet, mikor a kis szerencsétlen bánatában – de inkább a véletlennek köszönhetően – alkoholmámorban és rózsaszín felhők közt úszkálva repül életében először.

 

Vonzódunk a felhőkhöz. Elnevezzük, becézzük némelyiküket: Új-Zéland maori neve Aotearoa, ami „hosszú fehér felhők földjé”-t jelent. Népmesékbe, dalokba szőjük: „Nyitogatom a felleget... Sírok alatta eleget” ; és sokszor mintha valóban a bánathoz, a szomorúsághoz, az elhagyatottsághoz kapcsolnánk őket. A romantikus festő, Turner viharfelhőkbe burkolja a megfestett hajót képén, mi a tengeren egyedül, számkivetetten bukdácsol a hullámokon. Giorgione Vihar című képén pedig elsőként ábrázolja úgy a villámokat, hogy azoknak csupán fényei, reflexei látszódnak, átvilágítva a szürke felhőket. Hogy a mű valójában mit akar kifejezni, a tájfestés mellett van-e mélyebb értelme, nem tudni, (nem maradt fenn tőle aláírt, vagy dátumozott kép) de számomra nem túl vidám témájú.

 

Szeretjük a felhőket. Nem csak festjük őket, mert izgalmasabb lesz tőlük a táj, kitöltik a kék eget, hanem filmezzük, fotózzuk őket. Teszi ezt Pekka Parviainen is, a finn felhőmegszállott, aki 1973 óta fotózza az eget éjjel-nappal. Lélegzetelállító fotóit honlapján tárja elénk (www.polarimage.fi). Ha pedig filmről van szó, gondoljunk csak a híres-neves Mikrokozmoszra (Eredetileg: Microcosmos: Le peuple de l’herbe, 1996), erre a lenyűgöző és szokatlan természetfilmre. A francia alkotópáros - Claude Nuridsany és Marie Pérennou -  időt nem sajnálva mutatja be egy rét élővilágát – még szakadó esőben is. Az esőt pedig hatalmas, szürke, oszlopszerű felhők hozzák, és lágy, a széllel elfoszló fellegek viszik. A füvek népe pedig fellélegezhet.

 

Rengeteg példát lehetne felsorolni, hány –és hány vonatkozásban beszélhetünk a felhőkről. Hány emlékképben, álomban úsznak végig az égen; hány kirándulás maradt el miattuk, mert féltünk, esőt hoznak; hány komor napon hittük azt, hogy sosem derül ki az ég.

Pedig nem kell félnünk tőlük. Nem csak bánatot, szomorúságot hoznak, hanem néha eltakarják előlünk a rosszat, sőt, ha átragyognak rajtuk a napsugarak, reményt sejtetnek.  És ilyenkor láthatjuk a legpazarabb fényjátékot a horizonton.

 Vessző Katalin