Az utcán menve-bandukolva láttam egy fehér autót. Ütött-kopott jószágnak tűnt, rozsdafoltok borították azokat a részeket, ahol a festék megunt létezni és lepattogzott. S a rozsdafoltok úgy virágoztak a karosszérián, mint a jégvirág az ablak üvegén. Hundertwasser jutott eszembe, aki úgy vélekedett, hogy nem számít, ha beáznak a lakások falai, mert a kivirágzó penész művészien széppé, eredetivé, rusztikussá teszi azokat.
Nem szeretem a fehér színt. Túl steril, tiszta, üres, néha unalmas. Ha fehér egy felület, ingerel arra, hogy ráfessek valamit. Kidíszítsem. Csináljak valamit, amitől már nem lesz fehér többé. A fehérre mindig rákívánkozik valami. Nem vagyok graffitis, sosem voltam az, de ezt az autót szívesen kidekoráltam volna.
Már el is képzeltem, amint éjjel odalopódzom a parkolóba és leöntöm az egészet egy nagy vödör színes festékkel. Vagy kipöttyözöm pirossal. Vagy strigulákat húzok szavak mellé, valahogy így: kutya ll, kerítés lll, motoros llll. Vagy betűket fóliázok rá és René Magritte pipás képe után szabadon ráírom velük: én nem egy nagy fehér autó vagyok! Vagy paca alakú matricát teszek rá, olyat, amilyen túlságosan is divatos volt a kilencvenes években és minden második autóra ragasztottak egyet – amitől az elég idétlenül nézett ki.
Már azzal is meg lettem volna elégedve, ha egy madár odapottyant a motorháztetőre. Annyira vigasztalanul egyszínű és nagyon fehér volt az az autó! Díszítésért visított. És megint eszembe jutott Hundertwasser! A spiráljai, ablakainak díszes-színes kavalkádja, növényeinek stilizált képmása.
Ha az enyém lett volna az autó, hamar változtattam volna a helyzeten. De mivel nem így volt, csak gondolatban tölthettem ki az űrt s festeni kezdtem. Elsőnek a motorháztetőt. Oda szántam egy színes spirált, kékekkel, pirossal, rózsaszínnel. Majd az ajtók következtek, kaptak is egy adag Hundertwasser-féle kert-motívumot rikítóan zöld fűvel borított, kacskaringós utakkal és stilizált fákkal. A tetőre ablakot vágtam: kavargón álmodót, színesen ragyogót, szögletesen gömbölyűt. A csomagtartó pedig bélyegeket kapott, amiket a művész különböző országoknak tervezett. Tetszett az elgondolt összhatás. Hiába roncs ez a kocsi, ilyen színorgiával már egy nap után ellopnák a ház elől.
Körbenéztem, valaki gyanúsan méregetett, vajon miért bámulom már tíz perce azt a szerencsétlen autót, aztán tovább sétált. Én meg visszahuppantam a valóságba. Elmentem a kocsi mellett, ekkor vettem észre, hogy kissé koszos. És ekkor gonosz módon kiéltem végre a vágyam, odaírtam egy szót a csomagtartó tetejére: KOSZOS. Elégedetten, mosolyogva mentem tovább.
Vessző Katalin
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.