Játszótéren Szabó Rékáéknál
A minap ismét a Tünetegyüttes előadásán találtam magam, ezúttal a Szeánszon a MU Színházban.
Kellemes, barátságos környezetben várakozunk a büfénél, mikor egyszer csak bekötött szemű lányt vezetnek be az ajtón. Majd még egyet. Majd egy fiút…
A társulat tagjai elvegyülnek az előtérben, s bizonytalanul tapogatózva lépkednek ide-oda.
Aztán a közönség a szereplőkkel együtt lassan beszivárog a terembe.
A színpadon érdekes játék veszi kezdetét: fogócska, gyilkosozás, egymás utánzása, postásjáték… kezdjük az óvodában érezni magunkat. A játékokat az együttestől megszokott poénos szövegek kötik össze, a jelenetek közt időnként táncbetéteket láthatunk, melyeknek általában szintén története van.
Mozgás, játék és beszéd dinamikusan váltogatja egymást, s lassan valahogy minden a helyére kerül. Egy-egy műfaj használata addig fokozódik a darabon belül, míg a feloldás csak egy másik műfajba való átlépés lehet. A csúcsponton két fiú a lányok fenekén dobol, egy harmadik szellentéshangra táncol ritmusosan, a szerelmespár pedig a színpad szélén fekve nézi mindezt. Káosz és értelmetlenség a köbön, valami katarzis, nagy nevetések, hömpölygő hülyeség. Jó értelemben.
Míg a társulat másik darabjában, az Alibiben túl sok volt számomra a szöveg, a verbális reflexió, mely különvált a tánctól; a Szeánszban létrejön mozgás, hang, gondolat, spontán emberi gesztusok és a játék tökéletes egysége, melyet röviden talán úgy nevezhetnénk: a káosz harmóniája. Szórakoztató előadás volt és kellemes esztétikai élmény.
Nina
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.