kul-túra

Napok óta igyekszem a szilveszter lényegét és értelmét megfogalmazni magamban. És napok óta semmi ihletem az egészre. Erre ma, miközben a régi gyógyszereket dobáltam ki és csupa olyan helyen raktam rendet, ahol az év többi napján lehetőségem sincs rá, szóval két rendrakós mozdulat között segítségemre sietett a szilveszteri hangulatot előidéző érzés. Olyan erős hányingerem lett, hogy le kellett telepednem a földre. Térdemet átkulcsolva gubbasztottam és bár a tárgyak homályosan úsztak egyre messzebb tőlem, pillanatok alatt kikristályosodott a lényeg: én tényleg hányok az egész felhajtástól. Évek óta küzdök a szilveszteri elvárások ellen.

Ugyanis tök direktbe nem akarom magamat betegre inni, macsó seggfejekkel egy éccakára összegabalyodni, hülye lila műhajat fejembe húzni, tequillát húzóra inni és longájlendájsztível öblíteni, a sminkemet a budiban fél óránkét igazítani, a barátnőmet hánytatni és a hátát simogatni, a pasim elcseszett ordítós szerelmi vallomásától meghatódni, éjfélkor hamisan a Himnuszt dülöngélve énekelni, aztán a szülőket fél órás tortúra után végre elérni és összeszedetten búékolni. És nem, nem és nem akarok másnap a tükörbe nézve szomorkodni és az előző napot meg nem történtté tenni.

Helyette azokkal a barátokkal akarok lenni, akikkel máskor is együtt mulatunk. Olyan helyen, ahol nem kell feszengeni. Azt inni, amit máskor is szoktam. Annak a pasi oldalán, akivel szoktam. És a legfontosabb: mindezt semmiképp sem a fővárosban. Vége a talpam alá behajított petárdák és a trombita hangú utcai árusok idejének.

Idén vidékre megyünk egy erdőszéli kisházba, ahol a csajok főznek, a pasik fát vágnak, a demizson borok a maguk természetességével pedig elfogynak. Nem veszek fel particuccot, nem lesz a fejemen kiló vakolat, és leginkább nem fogok görcsölni azon, hogy az év utolsó napján kötelezően jól érezzem magam. Egyszerűen csak ott leszek, ahol az enyéim. Jó lesz.

Pfliegel Dóra