kul-túra

SOILWORK: SWORN TO A GREAT DIVIDE
Nuclear Blast
2007

Az elmúlt években a Soilwork svéd metalipari intézménnyé nőtte ki magát, mióta pedig Devin Townsend zsenijével tudják magukat foltozgatni, azóta valahogy tökegyforma – de minőségi lemezeket – készítenek. A felfelé ívelő karrier töréspontját a dal egyik agya, gitáros/dalszerzője, Peter Wichers kiválása szolgáltatta – hogy ez mennyire roppantotta meg a csapatot, arra majd pár év múlva lehet korrekten válaszolni. (Azóta Peter helyére Daniel Antonsson érkezett, aki a Pathos-ban és a Dimension Zero-ban is játszik.)
Az új lemezt végighallgatva mindesetre észvesztő különbséget nem lehet észlelni az utóbbi évek korongjaihoz képest, hiszen az általuk meglehetősen szélesre tágított ösvényt tapossák most is, meglehetősen határozott lépésekkel. Meglepetést pusztán apróságok okoznak: például mindjárt a nyitó (egyébként címadó) nótában a korai, dühösebb Soilwork irányt idézik meg, ezt a thrashelést Björn Strid helyenként Chuck Billyt (Testament) idéző bömböléssel fokozza.
Soilwork lemez egyszerűen nem létezhet potenciális sláger nélkül, ezt most az Exile szolgáltatja, magasan a legjobb nóta, még akkor is, ha tulajdonképpen már legalább ötször hallottuk ugyanezt tőlük, csak valamelyest más formában. Mindezek ellenére nem lehet jóleső bólogatás nélkül megúszni a hallgatását. Kár, hogy az Exile témáját két dallal később (Your Beloved Scapegoat) megismétlik, majdnem ugyanolyan köntösben, érthetetlen, hogy mindez annyi emberen átment és nem vette észre senki. Úgy tűnik, Peter Wichers hátrahagyott ötletmorzsáit szép lassan felélik. Pont ezért ideje lenne (így cirka öt év után) a jól bevált recepteken igazítani egy keveset, új területeket felfedezni, vagy netán megvizsgálni, a korai időszakban mitől voltak annyira izgalmasak és újszerűek.

Az ikergitáros szólók mellett sem tudok szó nélkül elmenni, mérhetetlenül lerágott csont mindez ilyen zenei közegben – sajnos. Az album 11 nótájából kb. 2-3 az igazán eltalált, harapós darab, kb. 3-4 másiknál a refrénnél kapom fel a fejem, hogy jéé, nem is olyan rossz ez, aztán a következő téma elindultával már el is felejtem ez egészet. Miért? Mert hiába fogós, ha egyszerűen a sokadik ugyanolyan, és mint olyan, roppant unalmas. A maradék néhány dal egészen egyszerűen jellegtelen: nem rossz, csupán annyira semmitmondó, hogy már felidegesíteni sem tudja az embert.
Sejtelmem sincs, hogy a következő lemezig rádöbben-e a zenekar, hogy mennyire álmosító ez az anyag (tartok tőle nem, a mókuskerék forgatja már őket), mindenesetre örök reménykedőként várom, hogy egyszer kapunk tőlük egy olyan dalcsokrot, amellyel külön-külön is hegyeket lehet omlasztani, nem csak apró lyukakat vájni a betonfalba.

7/10

Bátky-Valentin Szilvia