Feltetted már valaha a kérdést, mikor szeretsz éneket hallgatni? Koncerten? Színházban? Tv műsorban? Fesztiválon? És az utcán? Annyira belelapulunk a társadalom normáinak szabálykönyvébe, hogy nem is vesszük észre: szinte már nem is szeretjük, ha munkába menet, a metróban, az utcán, utazás közben vagy csak a szomszéd szobában éneket hallunk. Nem merjük vállalni, nem bírjuk elviselni a lélek megnyilvánulását?
Naponta utazom metróval és villamossal. Az aluljáróban néha látok egy nőt a kisgyerekével, amint szezonnak megfelelően hol karácsonyi, hol csak egyszerűen népdalokat énekel. És ezek a réges-régi dalok mennyire másként szólnak az ő szájukból, mint ha épp az operában hallanám! Szánom őket. Nem merek rájuk nézni, nem bírom hallgatni éneküket. Szégyellem is magam emiatt, hiszen nem segítek nekik. Valóban a dal a megoldás a problémáikra? Talán a lelküknek jobb így, mert azt hiszik, jót cselekednek azzal, hogy dallal töltik be a rohanó emberoszlopok álmos reggeli perceit, de ettől még nem kapnak enni. Mert az embereket mindez nem érdekli.
Milyen furcsák vagyunk. Mert szép köntösbe csomagolva még a koldus énekét is szívesebben hallgatjuk. Nagyobb kedvvel fogadjuk a diákcsapatokat vagy az alkalmi hegedűvirtuózokat, ha jelmezbe öltöznek. Imádjuk a vándorzenészeket, akik országokon keresztül-kasul dalolják végig a napjukat, és a fesztiválokon, utcabálokon körbeadják kalapjukat, nyílt gitártokkal várják a szemlélődőket. Mert az milyen egyedi! Kuriózum! A ma oly divatos kifejezés szerint autentikus! És csak ma vannak itt, épp a mi városunkban! Érdekes, ők is csak kéregetők.
Egyenesen rajongunk azért az előadásért, amit egy kis marketinges fortéllyal ügyesen elénk tálalnak, bár lehet, hogy ugyanazon diákzenész csapatról van szó, akik az aluljáróban hallatják hangjukat, két vagy több szólamban. Akkor miért nem figyeltünk rájuk? Nem mertük meghallgatni őket? Siettünk? (Vagy csak mi hittük azt, hogy sietnünk kell?) Tény, hogy nem az ilyen helyeken figyelnek fel az emberre, de a szépet nem lehet az utcán is befogadni? A poros járdán, az autók zajában? Miért érezzük törvényszerűnek, hogy amiért fizetnünk kell, sorba állni, ami csillog, az valóban az, mint amit vártunk és vágytunk? És miért tartjuk értéknek azt, amit mások sulykolnak belénk? Ami mások szerint elfogadott? Miért hiszünk a sztárokban? Miért jobb Pákó, mint akármelyik koldus, aki lehet, hogy kényszerűségből, de szépen énekel? (És legalább tud is?) Mert mások által irányítva érezzük csak, mi a fontos számunkra.
És mi van a fütyörészéssel, dúdolgatással? Miért röhögnek a hátunk mögött, ha jókedvünkben tesszük ezeket? Miért néznek háborodottnak emiatt? Talán sokan azért, mert irigyek a jó kedélyre. A szürke tömeg nem bírja elviselni, ha valaki is kilóg belőle.
Mégis vannak népek, például ott lenn, délen, akiknél az ének normális dolog és minden feszélyezettség nélkül dalra fakadnak. Legutóbb a vonaton hallottam ilyet. Egy külföldi, talán olasz pár dúdolgatni kezdett. Furcsa volt, mert tudtam, mindenki őket nézi, mégis örültem, mert nem mindennapi esemény volt. Az őszinteség szólalt meg a dalukban.
Üzlet. Már minden alá van rendelve neki. A „felfedezők”, a menedzserek már a hangjegyeket is gyarmatosították, kiölve közülük az őszinteséget, az érték létrehozásának, vagy csak épp fenntartásának készségét. Pedig mennyire szükség lenne erre! Mennyire jó lenne, ha a felnövekvők tudnák, milyen kincs van a birtokukban? Hogy mindenféle befolyásolás, butítás ellenére mekkora hagyománya van a dalnak, az éneknek? Én bízom benne, hogy idejében rájönnek. És belőlük lesznek az igazi csillagok.
Vessző Katalin
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.