kul-túra

Az aluljáró zenészei

Nincs statisztika, hogy Budapesten mennyi különböző korú, nemzetiségű ember él az utcán zenéléssel szerzett adományokból, ehhez jönnek még azok, akik hobbiszinten, jövedelem kiegészítésként játszanak a közterületeken. Ez már valószínűleg nem kis szám. Tél közeledtével azonban egyre nehezebb helyzetbe kerülnek a szabadtéri zenészek, és általános a panasz, hogy hiába több ilyenkor az ember, a néző, így is kevés a pénz. Főleg ha rivalizálni is kell.

Egy nyugdíjas néni meghatottságtól könnyes szemmel borul egy roma köztéri hegedűs nyakába. Megható, de ritka kép az aluljáróban. Az átlagember nem így reagál az utca muzsikusaira. Sokan meg sem hallják már a dallamokat. Sokaknak az életéhez tartozik a napi pár perc zenehallgatás egyik lépcsőtől a másikig.  Mindennek a színtere  pedig Magyarország, Budapest, az Örs vezér tere.   Egy átlagos délután több ezer ember közlekedik HÉV-vel vagy buszokkal, villamossal az Örs vezér terén. A hatalmas forgalmat indokolja, hogy összesen tizenkét BKV tömegközlekedési eszközre lehet az Örsön felszállni. Az Árkád bevásárlóközpont pedig délutánonként zsúfolva van vásárlókkal. Jól mutatja a nagy forgalmat egy a zenészektől független állandó résztvevője az aluljárók életének a szórólaposztók. Gyakoriságuk vagy ritkaságuk jelzi a hely forgalmasságát. Objektív mérőeszköze az indián zenészek vélt népszerűségének, hogy mindig több szórólapos állja körül őket, arra gondolva, hogy ott összegyűlnek az emberek - azért a zenét is hallgatva - tette hozzá egy nyugdíjas szórólaposztó. Sok az árus, lassan egy piacra hasonlít az aluljáró, csoki, kesztyű, terítő, virág, ceruzaelem… mind-mind kapható. Ez illegális

De bárki zenélhet az utcán a törvény szerint Budapesten jelképes összegért, havi kétszáz forintért. Ez a félmegoldás azután született, hogy az eredeti terv meghiúsult, ami szerint egy bizottság osztott volna ki egy évre szóló engedélyt a zenélésre, pár száz fővárosi helyszínen. Ez több európai városban, például Londonban, Párizsban így működik. A szabályokkal a zenészek is tisztában vannak, és a rendőrök is. Csak a törvényen kívüli árusokat zavarják szét.

Mindezekért vagy mindezek ellenére az Örs Vezér téri aluljáró az utcazenészek kedvelt helye, nap mint nap gitáros, szaxofonos, szintetizátoros küzd A hatvan méter hosszú piszkos és szürke aluljáróban, a sokszor zombikként járkáló, fel sem nézve rohanó emberek figyelméért- és némi apróért. Az aluljáró hétköznap délután merő kakofónia, betölti a legváltozatosabb zene: székely himnusz hallatszik gitárszólóval, háttérben Republic és Frank Sinatra, és még nincsenek indiánok. A járókelők, az utasok meg csak özönlenek, sokszor fel sem néznek, megszokták már. Ritkán változik a kép, állandóak a “fellépők” és visszatérők az utasok, nézők is. Dugó, a szaxofonos; a vak bácsi, aki napjában százszor játssza el szintetizátorán a székely himnuszt; két srác, akik két gitárral örökzöld magyar és blues slágereket pengetnek; az új arc; roma hegedűs; Józsi a gitárral, és a nagy hal: az indián zenekar, komoly zenei felszereléssel. Nem képzett zenészek, de jórészt ebből és mindenféle segélyből élnek, kivétel a két diák fiú, ők egyre ritkább vendégei az aluljárónak, “tanulni is kell, lassan hideg is lesz” – mondják -  és mi nem ebből élünk” . A délután a csúcsidő - 4 után, reggel mindenki álmosan rohan, nem érdekli a zenénk – magyarázza Dugó

Én több helyen szoktam zenélni, de ez a legjobb, mert itt járnak a legtöbben, az Astorián is szoktam próbálkozni, de ott kevesebbet lehet keresni, én pedig ebből élek - teszi hozzá Dugó, aki huszonegy év után tért haza Magyarországra, és most a munkanélkülisegélyt a zenéléssel keresett pénzel egészíti ki. Rongyos ruhájával érdekes ellentmondásban van a kiváló állapotban lévő, csillogó-villogó szaxofon. Dugó nem tanult hivatalosan zenélni, a hangszert örökölte, és saját kedvenceit, jazz és swing dalokat játszik rajta. Tudja, hogy ebből nem élhet meg, cigarettára és borra költi, amit így keres. Úgy gondolja végeredményben, a pénzben nem számít, hogy egy az aluljárókban ritka hangszeren ritka dalokat fúj. Józsi gipsy dalokat játszik egy gitárral legálisan, felesége csokoládét árul illegálisan. A férfi családjában hagyomány a zenélés, ennél többet nem szívesen mondtak. A dalok Gipsy Kings, Django Reinhardt jellegű ismert, kevésbé ismert, vagy ezeket utánzó dallamok. A férfi a rövides üveg mellől zenei kérdésekre már nem volt hajlandó válaszolni. A hűvösebb idővel az idősebb, vak szintetizátoros néha távol marad az aluljárótól, már-már hiányzik a székely himnusz a kakofóniából.

Indiánok Budapesten

Az indián zenészek a közterületek muzsikusainak cápái. A nagy hal megeszi a kishalat.

Indián zenészekkel így karácsony táján tele van a város, a Blaha Lujza tér, a Keleti pályaudvar, a Moszkva tér, a Móricz Zsigmond körtér… és az Örs Vezér tere.

Az Örs vezér tér indiánjai Ecuadorból és Peruból jöttek, magyarul sem tudnak, de nemzetközien mosolyognak mindenkire. Ők a hét felét a Keleti pályaudvarnál, felét az Örsön töltik. Népi öltözékben és népi hangszerekkel, de modern technikával, Cd lejátszóval, hangfalakkal, mélynyomókkal, erősítőkkel megtámogatva. Szinte mindig rengetegen állják körül őket. Nem egy súlycsoport az aluljáró más muzsikusaival. Pedig egyébként van a megegyezés, melyik sarok vagy oldal kié, de a zenének úgysem tudnak határokat szabni. 

Az indiánokat egy délután alatt összesen körülbelül hatszáz ember állta körül, ennyi volt az aki, nem csak egy pillantást vetett rájuk, hanem pár percre megállt nézni őket. Ebből a többség középosztálybeli, sok a nyugdíjas, és a fiatal, diák.  Sokan fényképeztek is, nem zavartatva attól az ellentmondástól, hogy a zenészek az észak amerikai indiánok rojtos bőrnadrágjait viselik, tollas fejdísszel és közben a tradicionális latin-amerikai hangszereken tradicionális latin amerikai dallamokat játszanak. Közben mobilon telefonálnak és árulják a CD-t. A cd is képzavar kissé, 2500 forintért kaphat a lelkes néző tizenhárom számot, de nem perui dalokból, hanem nemzetközi slágerek a capella pánsípos feldolgozásából, például Vangelis: 1492- conquest of paradise. Nagy üzlet. A délután folyamán tizenkilenc ember vásárolt tőlük cd-t, az összesen 47500 forint, miközben kb. huszonöt néző dobott be pénzt fonott kosárkába. Ez megcáfolja azt a hitet, hogy ingyen bárki szívesen hallgatja a zenét, de pénzt már nem áldoz érte.

Az indián kultura népszerű, és nem csak zenében fordul elő gyakran Budapesten, karácsony közeledtével a tereket ellepték a faházak és az árusok, közöttük sok árul dél-amerikai lámaszőr sapkát, sálat, színes poncsókat, álomcsapdákat és hasonló az amerikai bennszülött kultúrkörhöz tartozó tárgyakat. 

Az aluljáróban az indián zenészek túl hangosak, míg a technika nélkül játszók megférnek egymás mellett a kellemes hangzavarban, az indiánok erősítői elnyomnak mindent és mindenkit. Olyankor másnak nincs esélye, hogy megragadja az arra járó figyelmét, hisz nem is hallhatja. Ilyenkor Dugó például inkább az Astoriára költözik a szaxofonjával, még akkor is, ha ott kevesebb a járókelő így kevesebbet keres. Minden idegengyűlölet nélkül adott hangot annak a véleményének, hogy az indiánok nem hagyják a magyarokat a saját városukban zenélni. Sőt pszichológia magyarázattal szolgált, az egzotikussága miatt népszerűbb az indián zene.

Ha az indiánok kint vannak, megfogyatkozik az aluljáró zenész közönsége.

Ők azonban ebből semmit sem érzékelnek, vagy nem akarnak, azt mondják ők csak két nap zenélnek ezen a helyen, és a gitáros fiukkal meg is beszélték, hogy ne legyen konfliktus. Erre azonban a srácok nem emlékeznek. Azonban ők azok, akik – talán, mert nem ez a fő pénzkeresetük - legkevésbé gondolják riválisnak az indiánokat, nem panaszkodtak a hangerőre vagy elnyomásra. A fő azonban a járókelők, az utasok megítélése, hiszen értük, azaz ő pénzükért játszanak nap mint nap az utcán. "Jobb, mintha simán kéregetnének, hangulatot csinálnak";  "Szeretem a zenét, szinte mindet, a kedvencem a székely hinmusz"; "Mindig megállok hallgatni az indiánokat"

A tíz megkérdezett arra járóból kilenc rendszeres vendége az aluljárónak az Örs vezér téren, mindennap itt megy munkába és haza, mindegyikük azt mondta, hogy szereti a zenét, de arra a kérdésre, hogy meg szokott-e állni, vagy milyen gyakran adnak pénzt már vegyesebb válaszok. születtek. Többség azt mondja nincs ideje megállni, pénzt csak néha adnak, CD-t pedig már csak egy férfi vett, karácsonyi ajándékképpen. 

 Azért a legszebb ajándék a zenész nyakába boruló rajongó lehet, és a csillogó szemű hallgatók – még ha abból tényleg nem is lehet megélni – gondolja az ember, már az újév szellemében. 

Vancsó Éva